Nem sokkal a halála előtt interjút készített Kurdi Gábor Shihannal a Katana Magazin, amelynek felelős szerkesztője, Lalátka Gábor felajánlotta a Magyar Karate Szakszövetség számára az interjú szabad felhasználásának lehetőségét. A felajánlást ezúton is köszönjük. A cikk az alábbiakban olvasható.
„A karate nem sport, hanem vallás”- az utolsó interjú
Kurdi Gábor, a hazai karate egyik meghatározó alakja, kendőzetlen őszinteséggel mesél gyerekkori kezdeteiről, a tradicionális karate szellemiségéről, és arról, hogyan fonódott össze élete a shotokan, a shito ryu és a kendo útjaival. Beszélgetés egy mesterrel, aki hisz abban, hogy a karate több, mint küzdelem – egy életforma….
Ez lett volna az eredeti bevezető. Viszont a sors közbeszólt. Mielőtt az interjú az olvasók elé kerülhetett volna, Kurdi shihan elhunyt. Így az interjú az utolsó, amit a mester életében adott — egy párbeszéd, amelyet soha többé nem ismételhetünk meg, mert nem csak a szavai, de az ő maga is távozott közülünk. A beszélgetés pillanataiban még senki sem sejtette, hogy hamarosan végleg búcsút kell intenünk neki. Most, amikor már nincs velünk, ezek a szavak felértékelődnek, és olyan emlékké válnak, amelyek túlmutatnak az időn és a téren: tanítássá válnak, amelyek Kurdi mester harcművészetekben megélt bölcsességét és az élet útját egyaránt megidézik. E beszélgetés révén nem csupán egy mestert ismerünk meg, hanem egy embert is – olyasvalakit, akinek története, sorsa és tanítása mindannyiunkban tovább él: azokban, akik ismerték és szerették, s azokban is, akik most, e sorokon keresztül találkoznak vele először. Ez nem egy szokványos interjú. Ez visszaemlékezés, egy utolsó, mély tisztelgés egy kivételes élet előtt.
Kedves Mester! Hogy vagy mostanában?
Köszönöm kérdésed, élem az idősödő karatemesterek életét.
Hogyan emlékszel vissza az első találkozásodra a harcművészetekkel?
Életem ezen szakasza 1964-ben kezdődött, amikor mint oly sokan akkoriban, lekerültem az azóta már ikonikussá vált Sütő utcai kis tornaterembe, ahol Gyebnár Feri bácsi irányítása alatt judo-t kezdtem el tanulni. Nagyon jó időszak volt, Frei bácsi pedig igyekezett mindenre megtanítani minket. Aztán a sors összehozott Antal János karate mesterrel, aki valóságos angyal volt. Kemény életet élt. Szolgált például az idegenlégióban is, és amikor ismét hazajött, elkezdett olyan embereket keresni, akiket érdekelt a karate. Hamarosan sikerült is egy jó csapatot összeverbuválnia. Ehhez persze tudni kell, hogy akkoriban ez nem úgy működött, mint manapság, abban az időben még nem lehetett minden utcában dojo-t találni. Sőt! Valójában sehol nem lehetett. Én is úgy értesültem erről, hogy Feri bácsinál a judo edzésen volt egy Fekete János nevezetű edző, aki az egyik edzésre magával hozta Antal Jánost is, aki rövid bevezetés után megmutatta nekünk, mi is az a karate. Nagyon tetszett, amit láttam és hallottam, így csatlakoztam a csapatához. Ha a judónál szép időket említettem, a karate tanulására ez még inkább igaz volt. Nagyon jó mesterünk volt, mi pedig csakúgy szívtuk magunkba az általa tanítottakat.
Hogyan emlékszel vissza az első vizsgádra?
Nagyon kemény, de igazságos karatét csinált Jani. Ma már talán úgy mondanák, ő még a tradicionális vonalat képviselte és oktatta. Ehhez mérten maga a vizsga is nagyon kemény volt. Mindenre kiterjedt, minden tudásunkról számot kellett adnunk. Sajnos mára ez egy kissé elhajlott. Ma már a legtöbb helyen nem valódi karatét csinálnak, hanem valami mást, ami csak nyomokban tartalmaz valódi karate-t. Kis túlzással, ha manapság ha valaki lemegy egy dojo-ba és 2-3 hetet eltölt az edzésen, már küldik is versenyre úgy, hogy sem a karate-hoz, sem a versenyhez nem ért szegény ember, egyszerűen nincs a megfelelő szinten. De elmegy, mert az edzője elküldi, és valamiféle „utcai harc” jellegű versenyt mutatnak be a versenyzők, ahol az otthonról hozott technikákkal verik össze egymást. Ráadásul sajnos a bírók közt is vannak, akik hasonló módon bíráskodnak. Természetesen tisztelet a kivételeknek a versenyzők és a bírák vonalán is, de általánosságban én így látom a helyzetet.
Ennek lehet az oka véleményed szerint, hogy a karate-t ma már sokan küzdősportként definiálják?
Mindenképpen. Egyszerűen elveszett a karate stílusa. Mára 95%-ban küzdősportként tekintenek rá, ami hatalmas tévedés, mert a karate egy vallás. Egy vallás, amely kitartásra, barátságra, technikára és az élet megismerésére tanít. Nem véletlen, hogy Funakoshi mester, a modern karate megalapítója kifejezetten elzárkózott a versenytől a karate-ban.
Említetted, hogy Antal mester a tradicionális vonalat tanította és úgy vélem, Te is ezt a vonalat követted, oktattad, tehát mestered sikeresen adta át a tudását. Te magad mennyire tudtad átadni a karate valódi szemléletét tanítványaidnak?
A saját klubomban, amit én magam vezettem, ez maximálisan sikerült. Nálam nem a tagdíj rendszeres fizetése volt az elsődleges szempont. Akik hozzám jelentkeztek edzésre, egyfajta szűrőn mentek keresztül. Hozzám mindig az intelligensebb, tanult emberek jártak edzeni. Nekem nem az volt a célom, hogy 5-6 éves gyermekek járjanak hozzám. Régen például 14 éves kor alatt nem is lehetett ilyen jellegű edzésekre járni, amit maximálisan meg is értek, hiszen ezekhez a harcművészetekhez kell egyfajta szellemi érettség.
Elsőre judo, aztán karate. De hogyan jött az életedbe a kendo?
Az egy elég hosszú sztori, de megpróbálom rövidre fogni. Volt egy időszak az életemben, amikor –főként harcművészeti- filmeknél vállaltam szinkronizálást. Az egyik ilyen alkalmával találkoztam Yamaji Masanori úrral, aki magyar feleségével élt akkoriban Magyarországon. Úgy alakult, hogy egymás mellé kerültünk, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, beszélgetésbe elegyedtünk. Hamar szóba kerültek a harcművészetek is, így tudtam meg, hogy Yamaji úr 3 danos kendo mester. Mivel a kendo-t nem ismertem, kértem meséljen róla. Nagyon érdekesnek találtam a hallottakat és jeleztem, szeretném kipróbálni a kendo-t. Felajánlottam, látogasson el a dojo-mba, amely akkor 120 fővel üzemelt az állatorvosi egyetemen. Legnagyobb örömömre Yamaji úr elfogadta meghívásomat, ellátogatott a dojo-ba és tartott egy nagyon meggyőző kendo bemutatót nekünk. Bár a legtöbb tanítványomnak nem jöttek be a látottak –furcsának találták a ruházatot, a rácsos fejvédőt, a bambusz „botot”-, de néhányan megláttuk, hogy a kendo valójában a valódi élet-halál harcot imitálja, a shinai (bambusz „bot”) pedig a katana-t helyettesíti, ezáltal lehet a kendo-val a kardforgatást biztonságosan, sérülés nélkül elsajátítani. Az első körben nagyjából nyolcan kezdtük el gyakorolni a kendo-t a karate mellett. Egy idő után aztán elkezdett gyarapodni a csoport létszáma, hiszen mindenki mesélt a baráti körének a „szamurájok sportjáról”, amire egyre többen lettek kíváncsiak. Időközben elkezdődtek a versenyek is, melyek által újabb emberek ismerhették meg a kendo-t. Sajnos hamarosan válaszút elé érkeztem: karate vagy kendo. Én a karate-t választottam.
Mi jelentette ezt a válaszutat? Miért kellett egyáltalán választani?
Villamos-mérnökként dolgoztam, ami sok utazással járt és egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a munkát és az edzéseket. Sokszor kellett Amerikába is mennem, így egész egyszerűen nem volt időm, hogy egyszerre mindkét stílusban is helyt álljak.
Antal mester shotokan karate-t oktatott. Hogyan jött a képbe a shito ryu?
A válasz sokkal egyszerűbb, mint hinnéd. Mint említettem, sokat voltam kint Amerikában, ahol természetesen kerestem karate dojo-t, hogy folytatni tudjam az edzéseket. Shotokan karate-t nem találtam, csak shito ryu-t. Elkezdtem tehát shuto ryu edzésre járni, Julius Thiry mester dojo-jába. Amúgy vannak nagyon érdekes dolgok a karate-val kapcsolatban, melyeket talán csak kevesen tudnak. Az egyik ilyen, hogy a karate stílus nevek (shotokan, shito ryu, stb.) valójában csak elnevezések. Van jó karate, jó mester és van rossz karate és rossz mester. Ezt nem én mondom, ezt a japánok mondják. Japánon kívül szeretik különválasztani, stílusokra „osztani” és ezeknek megfelelően említeni a karate-t. Így jobban lehet „hivatkozni” arra, hogy ez a stílus jobb, vagy technikásabb, holott teljesen mindegy melyik „stílust” gyakorolja valaki. Annak idején hosszan beszélgettem Nakayamával, és ő mindig úgy említette: Ő karate-t csinál. Nem említett stílust, csak annyit: karate-t csinál. Volt beszélgetésem más japán mesterekkel is, akik szintén ugyanígy fogalmaztak, ők karate-t csinálnak. Japánban tehát nem bontják stílusokra a karate-t.
Valóban más lett a szemlélet a karate-val (is) napjainkra. Van-e valami olyan, amit ha visszamehetnél az időben, másként tennél?
Elkezdenék kung-fu-t tanulni. Azt még nem csináltam, és olyan hihetetlen mozgás anyaga van, amit szívesen elsajátítanék.
Milyen nehézségekkel találkoztál, a shito ryu hazai indításánál?
Kaptam hideget, meleget. Sokan próbálták lehúzni a shito ryu-t, főként az akkori másik irányzat képviselői közül, aki eleve egyfajta árulónak tartottak, hiszen az egyik olyan „ős” shotokan-os voltam, aki még a legelső csapatban kezdtem. Véleményük szerint csak egyetlen igazi karate irányzat van, csak egyetlen jó karate, a shotokan. Ők semmi mást nem akartak tanulni, nem voltak nyitottak más irányzatok felé. Én viszont másként láttam és látom ezt. Szerintem nyitottnak kell lenni, hiszen mindig és mindenhol lehet új technikákat tanulni, hogy saját, egyéni stílusunk minél teljesebb lehessen. A végén azért minden nehézség ellenére sikeresen megvetette lábát hazánkban is a shito ryu.
Kedves Mester! Beszélgetésünk elején említetted, hogy a karate többek közt a barátságról is szól. Számodra mit jelent a barátság? Hiszen életed során sok emberrel kötöttél kisebb, nagyobb barátságot.
Szeretem ezt a szót és szeretem a barátokat is, legyen szó munkahelyi, magánéleti vagy akár budo barátokról. A nyitott ember bárhol szert tud tenni barátokra. Szerencsére, én elég nyitott voltam egész életemben…
Az évtizedek alatt nagyon sok tanítványod volt. Melyikükre vagy a legbüszkébb?
Ne haragudj, de nem szeretnék senkit kiemelni közülük. A danosaim egyformán jó emberek: ki így, ki úgy. Miért tegyek különbséget köztük?
Jogos, elnézést a kérdésért. Hogy érzed: elégedetten vonultál vissza? Elégedett vagy a bejárt úttal?
Azt mondhatom, hogy igen. Írtam három könyvet a shito ryu-val kapcsolatban, egyet, amely a technikákról szólnak. Nem túl régen fejeztem be új könyvemet, amely a budo sportokról és az életem egy részéről szól. Ezt nem lehet abbahagyni, hiszen Te is felhívtál, hogy beszélgetni szeretnél velem. Megjegyzem, nagyon szívesen teszem. J A legutóbbi könyvemben 48 történetben írtam le életem egy részét.
Végezetül szeretném megkérdezni, mit üzennél az edzőidnek, a klubvezetőidnek, mire figyeljenek saját klubjuk irányításánál?
Három tanácsom lenne számukra:
1, A karate-ból nem lehet megélni. Ha e miatt kezded el, rossz úton jársz. A karate egy vallás, a szerint is kell kezelni.
2, Ha úgy csinálod a karate-t, hogy „te vagy a legszebb, te vagy a legjobb”, akkor megint csak rosszul csinálod. Ebben az esetben te vagy a legkevésbé hozzáértő.
3, Ha nem jutsz el odáig, hogy a karate nem egy „fogkiverős játék”, hanem egy vallás, amit megfelelő alázattal kell gyakorolni, akkor nem értetted meg a lényeget.
Kedves Mester! Válaszaidat hallgatva nemcsak a történeted elevenedett meg előttem, hanem egy letűnőben lévő szemlélet is: a harcművészetek, amelyek tisztaságot, kitartást és értékeket közvetítenek, nem csupán ütéseket és győzelmeket. Talán ez az interjú is hozzájárulhat ahhoz, hogy újra értéket találjunk a formában, a fegyelemben – és a karate igazi arcában. Nagyon köszönöm a beszélgetést.
E sorok már nem csupán egy interjú lezárását jelentik, hanem egy végső elköszönést is. Nem tudhattuk, hogy beszélgetésünknek nem lesz folytatása – hogy ez az utolsó alkalom, amikor szavait hallhatjuk, tapasztalatait megosztja velünk. Az idő múlása megállíthatatlan, és most az ő útja is elérte a végső állomását.
De az, amit itt hagyott nekünk, túlmutat a szavakon. A harcművészet iránti szenvedélye, az alázat, amellyel az élet minden kihívásával szembenézett, és a tanítás, amit örökségként ránk hagyott, tovább él mindazokban, akik ismerték, tisztelték. Ez az interjú nemcsak egy mesterről szól – ez egy életút, egy példa, egy inspiráció, amely örökké velünk marad. Ez az interjú egyben búcsú is egy nagyszerű embertől, egy igazi harcostól, aki megtanított bennünket arra, hogy a küzdelem nem csupán a harctéren zajlik, hanem a mindennapokban is, és hogy a legnagyobb erő a lélekben rejlik.
Nyugodj békében, Shihan! Köszönjük, hogy megosztottad velünk történetedet, bölcsességedet és tudásodat. A karate szelleme kísérjen utadon az égi tatamin!