A karate hazai meghonosításában szerepet játszók egyik fontos egyénisége az immár 92. évében járó Gyebnár Ferenc, aki bár nem szerzett karatés minősítést, annakidején hozzájárult ahhoz, hogy a Mélyépterv SE-ben elkezdődhettek a karate edzések. Gyebnár Ferenccel a Jochapress készített interjút.
Akik ismerősök Pestszenterzsébeten, azok valamennyien tudják, hol van a Török Flóris utca. Ennek a főútnak egyik csendes mellékutcája a Bethlen utca, ahol megtalálható a magyarországi küzdősportok egyik legmarkánsabb egyéniségének, az immár a 92. évében járó – a karate magyarországi meghonosításában elévülhetetlen szerepet játszott – Gyebnár Ferencnek a háza. Földszintes otthonról lévén szó, természetesnek mondható, hogy vastag kovácsoltvas kerítés védi az ablakokat. A ház gazdája megerősíti a védőberendezések szükségességét.
Gyebnár Ferenc a megmaradt díjai között (fotók: jochapress)
– Sajnos mi sem voltunk eléggé elővigyázatosak mondta el egy szuszra Gyebnár Ferenc. – Többször is betörtek hozzák és rengeteg, szép vázámat meg serlegemet el is vittek, amelyeket mindmáig nagyon sajnálok. A maradékra már sokkal jobban vigyázok, de eső után köpönyeg az alaphelyzet.
Miután a harcművészetekben meglehetős jártas vendéglátómmal a hatvanas-hetvenes években együtt dolgoztunk a LAMPART Vegyipari Gépgyárban, így nem sokat akadozott a beszélgetés. Témánk pedig bőven adódott, pedig elsősorban csak a küzdősportokra igyekeztünk fókuszálni.
– Egyébként második éve egyedül élek, – folytatta a házigazda – miután kedves feleségem, Ibolya az egyik esti tévénézés után kiment a konyhába, majd egy hatalmas csattanással végigvágódott a kövezeten és azzal vége is lett. Hiába foglalkoztak vele a hamar érkezett mentők, a szív egyik oldala leállt. Korábban elvesztettük az akkor huszonnyolc éves lányunkat, így abszolút egyedül maradtam.
– Hogyan viseli ezt a magányos életformát?
– Szerencse a szerencsétlenségben az, hogy régi sporttársakból, sportbarátokból rengetegen vannak, és közülük szinte minden nap „beesik” valaki. Ketten-hárman, vagy olykor négyen is jönnek és aznap már véletlenül sem unatkozom. Leginkább azok a fiúk a látogatóim, akiket annak idején halálra kínoztam. Péter Sándor, Tuncsik József, Keserű László és még sorolhatnám őket. Jó, hogy jönnek, de a feleségem hiányát nem pótolhatják.
– A küzdősportokkal mikor kezdődött az életre szóló kapcsolata?
– 1949 őszén lettem elsős a Vörösmarty Gimnáziumban, a VIII. kerületben. Akkoriban központilag döntöttek el sok mindent. Így például én az erzsébeti Kossuth Gimnáziumba szerettem volna kerülni, erre a Vörösmartyba irányítottak. Azon az őszön a közelben lakott Oláh „Dundi” rendszeresen hozott bokszkesztyűket és a kertben elkezdtük püfölni egymást. A gimnáziumban megismerkedtem Geczkó Sanyival, meg a Kozlik Félix-szel. Rendre összeakaszkodtunk, mert el akartuk dönteni, ki az úr a háznál? Akkor még fogalmam sem volt a fojtásról, le is nyomtak engem hamar. A haverság maradt, így több helyre is eljutottam rajtuk keresztül. Így például a Böszörményi útra is, ahol a későbbi rendőrtiszteket oktatták. Addig bámészkodtam ott, hogy végül befogadtak. A BRFK-ban Vincze Tibor oktatott, én őt tartom a magyar judo atyjának. Abban az időben a sokoldalúságot is megkívánták tőlünk, például részt kellett vennünk önvédelmi képzéseken és rendszeresen be is kellett mutatnunk a gyakorlatban a szerzett tudásunkat.
– Emlékszik még, mikor volt az első, hivatalos versenye?
– Hát hogy a csudába ne emlékeznék! 1950-ben kaptam először lehetőséget, hogy a tatamin megmérettessem magamat. A következő évben pedig már Budapest egyéni bajnokságán lettem ezüstérmes, az 53 kilós ifik súlycsoportjában. Az ötvenes évek elején egyébként nagy lendületet kapott a cselgáncs Magyarországon, sorra alakultak a szakosztályok. Az MTK-t például akkor Budapesti Vörös Lobogónak hívták, ott is komoly erők jöttek össze.
– Ön pedig elmerült a cselgáncsban, az egész életét döntően meghatározta ez a sportág. Meddig is tartott a nagy szerelem?
– 1979-ig. Sorra nyertem a nagy versenyeket. A legsikeresebb évem 1961 volt, amikor az Újpesti Dózsa versenyzőjeként a 74 kilósok között és az abszolút kategóriában is az élen végeztem, ráadásul tagja voltam a csapatbajnokságban győztes lila-fehér együttesnek is. Huszonegy magyar bajnoki címet tudtam megszerezni, miközben az edzőképzést is sikerült elvégeznem.
– Miként került a Dózsából a Honvédba?
– Amikor a Sági Józsi bácsi meghalt, megpályáztam az ő megüresedett edzői helyét. Ott 1973-ig dolgoztam, miközben a 78 kilós Hetényi Antal az 1972-es, müncheni olimpián az 5. helyével megszerezte a cselgáncs első magyar olimpiai bajnoki pontját.
– 1973-ban elköszönt a Honvédtól és 1974-ben a Mélyéptervbe igazolt, ahol a judo mellett a Mélyépterv SE létrehozta a Japán Harci Játékok Klubját, amelyek keretén belül foglalkoztunk a karate, a jiu, a jitsu, az aikido és további önvédelmi programok tanításával. Mi lett a sorsa a 65 kilós Tuncsik Jóskának?
– Ő volt asz egyetlen versenyzőm, aki maradt ugyan a Honvédban, de kitartott mellettem. 1976 tavaszán közölték vele, csak akkor utazhat a Montrealban esedékes olimpiára, ha előtte megnyeri az Európa-bajnokságot. Tuncsik első lett az Eb-n, majd az olimpiáról elhozta a magyar cselgáncs első érmét, egy bronzot.
– Tulajdonképpen miért ment át a Honvédból a MÉLYÉPTERV állományába?
– Ennek a klubcserének több oka is volt. Lezuhant egy repülőgép Pozsony térségében, amelyen három élversenyzőm is rajta volt. A balesettel egy időben nagyon megerősödött a Budapesti Spartacus, amelynek a kiváló vezetői és szakmai erényekkel is rendelkező Króner Feri bácsi volt a főnöke. Az adott helyzetben a Honvédból csak a Tuncsik Jóska tartott ki mellettem. Ugyancsak ebben az időszakban nagy „mozgolódás” kezdődött az önvédelmi sportok területén, amelyeknek a Mélyépterv adott otthont, 1974-ben a judo mellett a Mélyépterv SE létrehozta a Japán Harci Játékok Klubját.
– Ebben a helyzetben nyilván szüksége volt több, új kollégára is?
– Természetesen, hiszen a cselgáncs mellett foglalkoztunk a karate, a jiu jitsu, az aikido és különböző önvédelmi programok tanításával. Kecskés Sándor karatét oktatott, Kelemen István a jiu jitsut honosította meg, az Aikido magyarországi megismertetését Bodnár Gyula tanítványom szorgalmazta. Közben a cselgáncsot sem adtam fel, hanem a maradék embereimmel 1974-ben megint az élre törtünk és a Spartacus mögött ezüstérmesek lettünk a csapatbajnokságon. A számos önvédelmi sportág edzéseit a Mélyépterv két termében (Sütő utca, Báthory utca) folytattuk, de volt a Madách téri házak alatt is egy pincénk, azt is kihasználtuk a gebines korszak kezdeti időszakában.
– Ebben az időben kezdett „felfutni” az aikido is.
– Valóban jelentős igény nyilvánult meg iránta, ezért beszereztük az alapvetően szükséges szakkönyveket és elkezdtük oktatni az aikidot is. Közben Kecskés Sanyi kiment Belgiumba, ahol beleszeretett a karatéba, ami akkor még egyenlő volt a shotokannal. Rajta keresztül egyenes útja lett a karaténak is. Ezekben a hónapokban a Mélyéptervnél mindinkább háttérbe szorult a cselgáncs, amelynek helyét elfoglalta az aikido, a karate és a jiu jitsu oktatása. Az elnökünk meg örült, mert dőlt a pénz a bevételekből. Az aikido olyan népszerű lett, hogy egy idő után a népligeti Építők Sportcsarnokot kellett kibérelnünk, mert akkor éppen kétszáz ember akart egyidejűleg az aikidoval foglalkozni.
– Az évtizedek során az egyes szakágaknak újabb és újabb változatai különültek el egymástól. A karatéban például nem kevesebb, mint 27 válfaját különböztetik meg egymástól. Önnek melyik önvédelmi sport tetszik a legjobban?
– Ha ma lennék tizenéves gyerek és választanom kellene, csak az aikido mellett döntenék. A többi önvédelmi sport elsősorban test-test elleni erőszakon alapul. A végeredmény egy fojtás, vagy akár el is törhetem az ellenfelem kezét. Az aikido viszont egy alapvetően lágy valami. Ott az ellenfél lendületét használom ki az én akciómhoz. Van olyan pillanat, amikor az általa indított akció lendületét el tudom kapni és azt átviszem az én akciómba.
– Ezekben az években világszerte hatalmas lendülettel terjed a karate, amelynek 27 szekcióját lassan már nyilvántartani sem könnyű.
– A Mélyéptervben egy ideig én is oktattam karatét, de amikor Antal János hazajött Belgiumból, akkor én hátrébb léptem erről a területről, így túl sokat nem tudok mondani a sportágról. Karatéból nem is szereztem minősítést, de a sportág kiemelkedő egyéniségeit azért személyesen is ismerem. A többi, általam gyakorolt sportágban viszont begyűjtöttem néhány dant. Magyarország Érdemes Sportolója 1961-ben lettem. Aikidoban három, jiu jitsuban öt, judoban pedig hét danig jutottam. Szerencsére az ezekhez kapcsolódó diplomákat nem vitték el a betörők!
– Ha korábbi versenyzői közül valakit kiemelne, ki lenne az?
– Hát mindenképpen a Tuncsik Jóska, és nem feltétlenül azért, mert ő vitte a legtöbbre. Annak idején a Honvédban tartottuk az edzőst, ahova egyszer csak beállított egy alacsony, zömök, jó értelemben vett pirospozsgás parasztgyerek, Debrecen környékéről. Budapestre ipari tanulóként került. Odajött és kérte, hogy ő nagyon szeretne ide járni. Bár telt ház volt, de elküldeni nem akartam, inkább arra bíztattam, hogy nézzen körül, bámészkodjon, azután majd kiderül, mi lesz belőle. Minden edzésen ott forgolódott, amíg egyszer azt mondtam neki: hozzál szerelést legközelebbre. Hát neki nincs – vallotta be. Erre szóltam a szertáros Tóni bácsinak, hogy adjon neki egy garnitúrát. Nagyon igyekezett, mindent megcsinált, amit mondtam neki és az se szegte kedvét, hogy a Péter Sanyi meg a Keserű Laci olykor jól megbúbolták őt. Jóska csak dolgozott rendületlenül, aminek a vége komoly nemzetközi sikersorozat lett EB-győzelmekkel és az olimpiai bronzéremmel.
– Ön még 2004-ben is tatamira lépett.
– Pedig akkor már 70 éves voltam, de a haverok rábeszéltek és elindultam a szeniorok világbajnokságán, ahol végül negyedik lettem. Az évek múlásával szép lassan mind jobban hátrébb léptem, de az említett sportágak eredményeiről a tévé jóvoltából alapvetően informált vagyok. Csak egy dolgot emésztek meg nehezen: korábban mindig meghívtak a komoly nemzetközi judo viadalokra, de a legutóbbi, budapesti világbajnokságon megfeledkeztek rólam.
(forrás: jochapress / Jocha Károly)
*
1974. október 14-én volt az első szervezett, csoportos karate edzés Magyarországon. A sporttörténelmi edzés Budapesten, a Sütő u. 1. szám alatti iskolàban zajlott Kecskés Sándor vezetésével. Az első karatés csapatnak a Mélyépterv SE adott otthont.
Néhány név az elsők közül: Kozma Erzsébet, Biró György, Molnár László, Kurdi Gàbor, Aristoteles Stephanidis, Kisgéczi Jenő, Balla László, Bruzsa Ferenc, dr Rédey Barnabás, Juhász György, Mészáros Krisztina, Somogyi Károly.