A KARATE TÖRTÉNETE
A karate-do indiai-kínai fejlődéstörténetű, okinawai eredetű pusztakezes harci művészet. Az eredetileg Okinawa-te-nek nevezett (okinawai kéz) pusztakezes módszert később már karate-jutsu (kínai kéz művészete) néven ismerték. Amikor Japánba került, az okinawaiak felháborodására nevét úgy változtatták meg, hogy a “kara” szót más jellel írták le, ami az azonos ejtés ellenére nem kínait, hanem üreset jelentett. A karate-do elnevezés tehát japán, szó szerinti jelentése: üres kéz útja, ahol az út (do) szellemi utat, élet- és gondolkozásmódot jelöl.
A karate szülőföldje, a Ryukyu szigetcsoporthoz tartozó Okinawa szigete Japán és Kína között helyezkedik el, kultúráját és fejlődését a kínai és japán hatások együttesen alakították.
A karate kialakulásának első mozzanata 1349-hez köthető, amikor megtiltották a fegyverviselést a polgári személyeknek. Ezt követően a köznép figyelme a pusztakezes harci rendszerek felé fordult, míg a fegyveres küzdelmi formákat a nemesség ápolta tovább. Elsősorban kínai hatásra ebben az időszakban fejlődött ki egy “te” (kéz) elnevezésű módszer, amely nevéből fakadóan a fegyvertelen küzdelmi elképzeléseket foglalta magába. A későbbiek során gyakran használták az Okinawa-te elnevezést is.
1609-ben Japán katonai megszállás alá helyezte a szigetcsoportot. Betiltották mindenfajta fegyver használatát, és a harci művészetek gyakorlását sem engedélyezték. A tiltás csaknem 300 éven át tartó érvényessége ellenére az Okinawa-te nem veszett el. A fegyveres technikákat az okinawai nemesi kasztban apáról fiúra hagyományozták, míg a köznép soraiban titokban tartott tréningek zajlottak. Miután a fegyverek tiltását szigorúan ellenőrizték, az okinawaiak hétköznapi munkaeszközeiket kezdték fegyverré fejleszteni. Így alakult ki a kobudo, ami a későbbiekben a pusztakezes harci művészet szerves részévé vált.
A XX. század elején bekövetkezett a konszolidáció: engedélyezni kezdték a harci művészetek nyílt gyakorlását. Sőt, 1903-tól a művészet a hivatalos oktatás részeként is megjelenhetett. Ekkor váltotta fel az addigi elnevezést a karate jutsu.
Az addig kizárólagosan Okinawán gyakorolt harci művészet 1921. március 6-án lépett ki a nyilvánosság elé, amikor a modern karate megalapítójának tartott Gichin Funakoshi és más mesterek bemutatót tartottak Hirohito régenshercegnek (későbbi császárnak) Japánban, elindítva ezzel a karate jutsu nemzetközivé válását.
A klasszikus karate a test, a szellem és a lélek művészete. Nem csupán fizikális tréning, hanem törekvés olyan harcossá válni, aki képes a testét és lelkét egyaránt uralni. A karate nem csak az önvédelem eszköze: gyakorlása javítja a vérkeringést, fejleszti a fizikumot, mozgásanyaga a test valamennyi izmát és ízületét igénybe veszi, ily módon egészségmegőrző, kondicionáló hatású.
A karatéban az övek színe jelzi, hogy viselőjének milyen a tudásszintje. A kezdők fehér övet viselnek, és a színek annál sötétebbek, minél elmélyültebb a karatéka tudása. A fehér övtől a barna övig “kyu”, vagyis tanuló fokozatokról beszélünk. Aki elérte a fekete övet, “dan”-okat szerezve fejlődhet tovább.
A technikák a test érzékeny pontjaira irányuló rúgásokban, ütésekben és védésekben összegződnek. Alapvető filozófia, hogy „a karatéban nincs első támadás”, ezáltal a harcmodor a védekezésre épül. Mindazonáltal a karate az 1930-as évektől kezdődően szakított a kizárólag filozofikus szemlélettel, és idővel az egész világon elterjedt küzdősporttá vált, amely 2021-ben az őshazában, a tokiói olimpián bemutatkozott a nyári ötkarikás programban is.